Hát az úgy volt, hogy a reptéren megkaptam a kérdést, hogy ugye jövő hét után jössz Tátrába. Persze vágtam rá magabiztosan miközben belül ez a film ment: “úúú bazzeg tényleg, hogy elfeljetettem én ezt bakker”. Tehát gyorsan módosítottam: “vagyis persze, de nem egyből – majd szerán meló után, utánatok csűrök”.
Aztán szerdán feltöltöttem az autót a túlélő készlette: 4 sportszelet, hat üveg bomba, egy üveg lipton féle zöld tea … és napszálltával nekivágtam. Azzal a lendülettel be is szoptam a Szigetes dugót a rettentően okosan kiválasztott budai rakparton. De nincs nagy gáz, két stoppal ki is értem Stefanova városába ahol a többiek tanyáztak és rettentően szerettek, hogy majdnem éjfél volt mire betettem a lábam – vigyorogva mert ugye ha benned van egy üveg energia ital akkor te már nem vagy álmos.

Aztán másnap meg azután megmásztunk egy csomó hegyet – szégyen gyalázat nem tudom a neveket. Meg is lepődtem magamon, alapvetően már nem vagyok annyira aktív bringával (értsd semennyire – idén még nem kerültek be a kerekek a villába) és egyéb sportokkal is szolíd (squasholni nem voltam hónapok óta, heti egy kosár meg sokkal inkább sétálós mint futkosós) mégis jól bírtam a felfelét meg a lefelét. A térdem se sírt. A táj meg nagyon jól esett a hegy buzinak (én). Így esett, hogy idén nyáron is voltam 2000m fölött, ahol minden picit más nekem, mert szeretem.
Az eldőlt, hogy a kis canon fényképezőnek nincs jövője és szifonnal se lehet nagyokat aratni, kell(ene) venni egy rendes képkészítőt – kompaktot de olyat ami szép képeket csinál. (Meg mosógépet is kéne venni de az egy másik történet).

Aztán szombatra megszavazásra került egy Auschwitz megtekintés (én már láttam, és nem mondom, hogy “visszavágytam” de úgy gondoltam, van amit az ember nem árt ha nem csak egyszer lát és nem felejt egészen). Persze vagány voltam: induljunk az enyémmel, abban több a hely és akkor mindenki ihat aki akar. Barom te!
A kiállítás olyan amilyenre emlékeztem: szép de gyomorba markoló.
Ám de haza felé sikerült találkozni egy rettentő részeg emberrel, szóval volt fékcsikorgás, puffanás, légzsák felfújódás, kurvanyázás, helyszínelés meg szomorkodás. Így az autó most lengyelországban maradt A szokásos -már sajnos ismert- rutinkörök fognak következni:
– igaz, hogy részeg volt és az ő hibája (nem röhög tényleg jó fiú voltam) – de mivel annyira részeg volt ezért nem szabályt sértett, hanem bűncselekedett így semmilyen papír nem lesz belőle a rendőrségről amíg a bűnvádi le nem zajlik. Annak ellenére, hogy van egy helyszínelési jegyzőkönyvem – ami kimondja, hogy én az áldozat vagyok … bürokrácia ez van
– aztán lesz papír amivel futhatok egy kört a lengyel biztosítónál (ha akarok) vagy rábíszhatom a közismerten gyors ügymenettel működő MABISZ -ra aki kideríti az itthoni társszervet és annak útján rendezhetem a dolgot
– aztán kitalálhatom, hogy hol milyen alkatrészből és hogyan hozatom helyre ami nincs a helyén.

Fánki.

De még az is lehet (csak én tudom miért :P), hogy egyszer azt fogom mesélni az unokáimnak, hogy még így is bőven megérte …